Pénteken lesz a szülinapom. Azon gondolkodtam, hogy pont most leszek annyi éves, mint amennyi az Uram volt, amikor megismertük egymást 6 éve. És azon is gondolkodtam, hogy sosem volt olyan, hogy az Uramnak magától eszébejutottam volna és felköszöntött volna. Mindig mondtam Neki, hogy mikor lesz, annak reményében ha pár nappal előtte mondom, akkor nem felejt el felköszönteni. Most meg már nem tudom Neki mondani és ez is egy olyan szülinap lesz, amikor nem köszönt fel, mert már nem akarja hogy a subja legyek... Nem is érdeklem. Pedig az lenne számomra a legszebb ajándék, ha Ő felköszöntene, ha gondolna rám. :( Azt akarja, hogy elfelejtsem, de sosem fogom. Nem megy. Én szeretem... Fasz kivan az egésszel... Egyszerűen úgy érzem, hogy bele vagyok kényszerülve ebbe az egészbe, hogy nem ez az én utam, mégis ezt kell járnom. Úgy érzem az Uram mellett lenne a helyem, most szenvedek, mert nem vagyok Vele, de mindig mikor Vele voltam megnyugodott a lelkem. Most meg csak depizek. Nem szeretnék egyedül lenni se, mással lenni se szeretnék, ezért is maradt a mostani verzió. Persze nagyon szeretem a Gazdámat is, de ez akkor sem ugyanaz... Mert úgy érzem sokszor, hogy máshol lenne a helyem. Nem tudom ezt megmagyarázni. Sokszor feljön 1-1 emlékkép és olyan valósnak tűnik, és sokszor elképzelem, hogy akkor és ott vagyok. Egyik ilyen az, mikor nyaltam az Uram talpát, ő az ágyában feküdt én meg odanéztem a polcaira, annyira beleégett az elmémbe ez a kép, meg az egész lakása, fel tudok mindent idézni apró részletekig, és az Uram teste, minden porcikájára emlékszem. A másik ilyen, mikor az Uramtól mentem haza és átszálltam egyik buszról a másikra a főpályaudvaron. És este volt, és én ott álltam és megmaradtak azok a fények. Lehet megőrültem, de erre vágyom, hogy ott legyek újra. De olyan lehetetlennek tűnik... Mintha csak egy álom lett volna az egész. Mintha nem lett volna az a valóság, mintha felébredtem volna az álomból és csak a keserű fájdalom maradt volna utána, a szomorúság, hogy véget ért.