Ma azt álmodtam, hogy valahol voltunk többen, ahol volt valami kihívás, egy út amit végig kellett csinálni. Az Uram is ott volt, meg pár barátja. Hozzájuk szegődtem. Először felfutottunk egy nagyon meredek részen, a tetején derült ki, hogy az az út le van zárva és mellette van egy lépcső. Lementünk…

Áhh ez szánalmas... Felesleges az egész. El kell fogadnom, hogy ez van és össze kell szednem magam. Nem sajnálnom magam. Biztos valami jobb vár, annak csinált ez az egész szarság helyet. Össze van törve a lelkem. De talán ez a seb is begyógyul idővel. Remélem. Senkitől nem fájt még ennyire…

Kijöttem németbe megint. Fasza, most itt sírok. Mindenkinek azt mutatom, hogy minden rendben van, pedig kurvára nincs. Erősnek mutatom magam, mert mindenki ezt várja el tőlem, Uram is, és nem szeretnék szégyent hozni rá. Nem tudom mihez kezdjek az életemmel. Úgy fáj az, ami volt. És hiányzik az…